Judy, a Groovehouse jellegzetes hangú énekesnője, 1995-ben tűnt fel a Pop-Rock Fesztiválon. Számtalan albuma mellett olyan kislemezek jelentek meg a neve alatt, mint a Hajnal, Ébredj mellettem, vagy a Szívvel-lélekkel. Magyarország egyik legtermékenyebb előadóművésze. Többek között Jakab Líra-díjat, Arany Zsiráf-díjat, Viva Comet-díjat, illetve Bravo Otto-díjat tudhat magáénak.

Ma őszintén és gátlások nélkül beszélgetünk életének mélypontjairól, illetve az onnan kivezető útról. Érdemes tanulnunk tőle.

Mi az, amit mélypontként éltél meg az életedben?

Az autóbalesetünk! A 4-es főút Szolnokot elkerülő szakaszán jöttünk egy hétfői napon, december 14-én, este hatkor, mentünk egy rádióinterjúra. Zsolti vezette az autót, én ültem az anyósülésen, és egy barátnőm ült mögöttem. Egyszer csak utolértünk egy teherautót és belecsapódtunk. Az tisztázatlan maradt a mai napig, hogy miért, és mi történt. A teherautó ki volt világítva, ment 30-cal, mi meg 90-100-zal, és mi féknyom nélkül belevágódtunk. A Zsolt ugye, nyomta a gázt, a sípcsontja eltört, a csípője kiugrott a helyéről, és a fogai kitörtek. Az Anikó agyrázkódást szenvedett,  de szerencsére semmi nagyobb baja nem esett. Nekem csípőtől felfelé mindenem tört. Plusz a légmell. Onnantól kezdve kórház.

Akkor azt gondoltam, hogy vége a karrieremnek, az egész életemnek. A pap feladta az utolsó kenetet, és azt mondta, hogy itt a vége! Én viszont soha nem éreztem, hogy vége az életemnek, hogy meg fogok halni.

Rengeteg megválaszolatlan kérdés kavargott bennem… Persze nem nagyon tudtam beszélni, csak jeleket tudtam adni.  Az állkapcsomtól kezdve szinte mindenem eltört, ott feküdtem légmellel, kilukadt tüdővel, törött csípővel. Azt sem tudtam, merre vagyok arccal. Leállt a bélműködésem, 37 kg-ra lefogytam, nem tapadt ki a tüdőm, egyre magasabb volt a lázam.

Éreztem, hogy beteg vagyok, de tudtam, hogy most ez egy állapot. Ugyanakkor képekben már láttam magam úgymond összerakva, hogy már fent vagyok a színpadon, és fokozatosan láttam magam szép arccal. Már volt hajam – mert egy részét levágták, szinte kopasz voltam. Azt mondták, hogy tolókocsi, járókeret, nem fogok tudni járni. Én azt mondtam, hogy nem tudom magam elképzelni tolókocsiban, járókerettel. Elképzelhetetlen volt számomra. Tükröt sem láttam a kórházban töltött idő alatt. Talán ez segített abban, hogy így mindig a régi arcomat láttam magam előtt. Azt az arcot, amivel a tragédia elbánt, nem láttam, csak éreztem, kitapogattam magamnak.

Amikor kimondták, hogy itt a vége, akkor én azt mondtam, hogy az lehetetlen. Amíg 2 hónapig ott feküdtem, folyamatosan járt az agyam. Olyan szintre fejlesztettem a vizualitásomat, úgy megtanultam a technikákat, hogy abban az állapotban mindent úgy láttam, ahogy szerettem volna. Ezt ma már tudom, hogy meditációnak hívták. Akkor csak csináltam, de sosem hallottam, vagy olvastam róla könyveket! Tetszett, és ettől jól éreztem magam. Semmi sem fájt, és semmit sem láttam tragikusnak. Majd rájöttem arra, hogy ebben az állapotban repül az idő. Jó időtöltésnek találtam azt, egyszerűen előre repülök x évet az életemben, azaz hónapokat. Akkor úgy gondoltam, hogy hónapok, csak hát évek lettek belőle.

Ez volt az első olyan, amikor minden tudatosan működött nálam. Azaz, hogy egy olyan állapot segített tudatossá varázsolni az életem, amiben én nem akartam látni az akkori valóságot. Nem szerettem volna látni, tudatosítani magamban, hogy én most nem vagyok jól, hogy engem el akartak temetni, hogy én az intenzív osztályon fekszem, és a gépek mellettem csörömpölnek. Ezt megpróbáltam elfelejteni, teljesen kikapcsolni. Ha visszakanyarodnék a kérdéshez, az is siker volt, hogy úgy szálltam ki abból az ágyból, hogy azt mondták, hogy 6 hónap, és én két hónap alatt kiszálltam. Azt mondták tolókocsi, és én két lábon járok, és nem fáj semmim. Vagy: nem fog kitapadni a tüdőm, és rá egy napra kitapadt. Néztek az orvosok, hogy ez csoda. Nem hitték el!

Oké, 32 műtét volt az arcomon, viszont nincs rajta olyan dolog, amit ne tudnék megnézni a tükörben, vagy ne tudnék vele azonosulni. Sőt! Ezzel az arcommal sokkal jobban tudok élni, mint az előzővel. Jobban tud az énem azonosulni azzal, amit látok. Számomra ezek is sikerek!

A cikk további folytatása a HVS magazinban található! Ha szeretnél még több sikersztorit olvasni, akkor keresd a HVS magazint.

HitVonzásSiker – Mert Te is megérdemled, hogy sikeres legyél!